Valamit összeszedtem a héten, és bár tegnap már elég jól éreztem magam, és azt gondoltam, hogy mára már meggyógyulok, végül mégsem jutottam el Istentiszteletre. Úgy hallottam, hogy Kispesten brilliáns nap volt, a fiatalokkal, püsivel, a vasárnapi iskola elnökkel, korábbi beszédek felemlegetésével (beleértve Newtont és az optikát), családtörténettel és az örökké fiatalok institute-jával. Én ezalatt beszédeket hallgattam, és Tad Callister egyik könyvét olvastam. Később beszéltem előbb az egyik tanácsosommal, aztán a püspökkel, és bekapcsoltam Geambasu Izabela magyar albumát, és közben rajzolgattam.
Egy dolgot fontos rólam tudni: nem tudok rajzolni. Masszívan kétbalkezes vagyok. Az iskola, mivel állandóan festettünk, és ahhoz még bénább vagyok, még a kedvem is elvette. Gimiben csináltunk érdekes dolgokat, de igazából firkáláson kívül nem sokat csináltam az elmúlt 30 évben, de ma úgy gondoltam, hogy megpróbálom lerajzolni azt, amiről Izabela énekelt. Nem teljesen önálló munka, online talált rajzokat próbáltam reprodukálni.
Volt valami csodálatos és felemelő abban, hogy megpróbáltam lerajzolni Krisztust. Eszembe jutott Cook elder 2018-as áhítata, amikor azt mondta, “Ismerem az Üdvözítő hangját. Ismerem az Üdvözítő arcát.” Valahányszor erre gondolok, eszembe jut, hogy én is, te is ismerjük… csak épp most nem emlékszünk rá. Eljön majd a nap, amikor ott állunk majd előtte, és mindannyian felismerjük a testvérünk, a legidősebb bátyánk ismerős hangját és arcát. Néha úgy képzelem el, mint amikor a Templom téren a túra végén felértünk a Krisztus szoborhoz, és ott megszólalt a narráció, Krisztus szavait idézve a szentírásokból. Nagyon szerettem azt a helyet, egy kis területet a világból amit sok száz, ezer misszionárius bizonyságtétele itatott át és szentelt meg. Hiányozni fog, hogy már nincs ott, de kíváncsian várom, hogy mi lesz a Krisztus szobor sorsa, és mit álmodott meg az egyház vezetősége a Templom térre.
So This Woman 