Ma böjti és bizonyságtételi gyűlésünk volt.
A nap fénypontja Théodore névadó áldása volt. A nagypapája ölében ülve nagyon jól viselkedett, amíg az édesapja megáldotta. Amúgy is jó gyerekek a nővérével, de kifejezetten rendes volt.
Az első bizonyságot a püspökünk tette, és felmerült a kérdés, hogy valóban tudjuk-e, amiről bizonyságot teszünk, és ha nem, milyen út vezethet a tudáshoz. Csak úgy nem tudhatjuk, de amikor a szentlélek bizonyságot tesz a dolgokról, (ahogy Brewster elder is mondta), akkor tudásra tehetünk szert, de ehhez meg kell tartanunk az Úrral kötött szövetségeinket.
Gabi vezérgondolata az volt, hogy Mennyei Atyánk azért szeret minket, akik vagyunk, nem pedig azért, amit csinálunk; nem kell nekünk sportbajnoknak vagy kitűnő tanulónak lennünk, hogy szeressen minket. Mennyei Atyánk valóban olyan, mint egy szerető szülő, aki örül annak, amit elérünk, de szeret anélkül is, és aggódva figyeli szárnypróbálgatásainkat, ahogy próbáljuk megtalálni az utunkat az életben. Lilla emlékeztetett minket arra, hogy Mennyei Atyánk szeretne, ha beszélgetnénk vele. Néha úgy érzem magam, mint a szófukar kamasz, aki minél kevesebb szótagban próbál kommunikálni a szüleivel. Ezen javítanom kell, és Lilla bizonysága jó buzdítás volt erre.
Az ima központi helyet tölt be az életemben, bár nem biztos, hogy olyan formálisan, ahogy illene. A reggel elkezdett beszélgetés az esti imával zárul, és közben folyamatosan zajlik, mint egy SMS beszélgetés a legjobb barátommal. Talán ez az, amire Krisztus gondolt, hogy soha ne szűnjünk meg imádkozni, és mindig imádságos szívvel legyünk. Lehet, hogy nem, de nekem ezt jelenti a leginkább. Így el tudom kerülni, hogy átcsapjak a szűkszavú kamaszba, és nyitva tartom egész nap a kommunikációs csatornát Mennyei Atyámmal.
So This Woman 