Sokszor kérdezték már tőlem, hogy hova jártunk istentiszteletre a Templom téren. A válasz: a Templom téri misszió a saját egysége volt. Snow elnök az egyik moziteremben tartott egy tanítást az úrvacsora után, Winwood elnök idejében pedig a Joseph Smith Emléképület kápolnájában volt egy rövid úrvacsorai gyűlésünk. A közös mind a kettőben az volt, hogy piszok korán kezdődött, mert kilencre a Téren kellett lennünk. Mi a Téren voltunk, de rajtunk kívül kb. senki, így akinek éppen nem volt beosztott feladata, az általában a konyhában reggelizett, vagy valahol az egyéni tanulását végezte. Mivel mindig volt a közelben egy pár tucat Mormon könyve, ez nem volt nehéz. Volt egy kis házikönyvtárunk is, ahol sok egyházi könyv elérhető volt számunkra. Bár nem sokan használtuk, én a vasárnapi, és a csúcsidőszakokban a mindennapi tanulásom egy részét ott ejtettem meg. Hugh Nibley írásai, és a koordinátor szobában lévő nagy képes könyv a Mormon könyve mezo-amerikai gyökereit mutatta be, (John L. Sorenson: Images of Ancient America) voltak a kedvenc olvasmányaim.
Fél tíz körül kezdtek szivárogni az emberek, akik a Mormon Tabernákulum Kórus (mostani nevén a Tabernákulum Kórus a Templom Téren) heti rendes tévés közvetítésére érkeztek. Ha épp nem volt zászlórúdhoz beosztásunk a héten, akkor gyakran mi is bementünk meghallgatni a A Zene és az Élő Szó előadását. Volt, hogy akkor is, ha be voltunk osztva, csak akkor ahogy végzett a kórus, spuri volt a zászlórúdhoz, ahol a nap másik nagy látványossága zajlott: a templom téri nővérek szépen felsorakoztak, és sok-sok különböző nyelven üdvözölték a látogatókat a Templom téren, és meghívták őket, hogy vegyenek részt egy idegenvezetésen.
Nagyon.nagyon sokszor mondtam el ezt a szöveget így vasárnaponként, soha egy magyar sem jött oda hozzám. Ugyanezt a szöveget random időnként elmondtuk angolul vagy az anyanyelvünkön a hét többi napján is, és néha azért kicsit bolondoztunk is, és elmondtam, hogy a napi menü tökfőzelék fasírttal. Tudjátok milyen nehéz rendes tökhöz jutni Salt Lake-ben? Na, persze, hogy aznap sétált arra egy volt misszionárius, aki mint akit puskából lőttek ki suhant oda a zászlórúdhoz.
A kórus után a vasárnapok nem sokban tértek el a többi naptól, azt leszámítva, hogy a két étel- és üdítő-automatát pillanatok alatt lerabolták a misszionáriusok. Ebédre sokszor nem mentünk haza, vagy a különböző beosztások, vagy csak simán amiatt, hogy a társam meg én nem voltunk egyszerre szabadok. Ugyanúgy túrákat tartottunk, vagy visszahívtunk korábbi referálokat, mint a többi napon, de mégis különlegesebb hangulata volt a napnak. Vehettünk az úrvacsorából, akárhol is voltunk a téren, hallottuk a kórus felemelő zenéjét és a hozzá tartozó üzenetet Lloyd Newell tolmácsolásában, és újra és újra bizonyságunkat tehettük arról, hogy milyen áldásokat hoznak az Úrral kötött szövetségek. Az idős misszionáriusok gyakran hoztak sütit, vagy valami különleges édességet vasárnap, amit megosztottak az összes misszionáriussal, ami a délutánt tette különlegessé.
Este, természetesen, a hosszú nap végén mindenki fáradtan ért haza, és közös ima után időben bújt ágyba, mert várt ránk a következő nap.
So This Woman 