Ma csak egy fényképet kaptok
Keddi kaja 1.
Aki már látta a fényképemet, az biztos kitalálta, hogy szeretek enni. Elég kiváncsi és nyitott vagyok mindenféle ételre, amihez hozzájárult az is, hogy a missziómon a világ minden tájáról voltak nővérek, és lehetőségem volt mindenféle konyhát kipróbálni, a norvégtól a filipinón át egészen a nyugat-afrikaiig mindent. Megkóstolhattam számomra ismeretlen alapanyagokat és fúszerkombinációkat.
Így teljesen egyértelmű, hogy a fizetés előtti fél órában az alábbi mű született az épp itthon levő dolgokból.
Igen. Az egy Gellert-hegynyi parmesan.
Töredék
Oly korban éltem én e földön, mikor a Nemzeti Múzeum vezetőjét eltávolították, mert ismerte a törvényt, és aszerint vezette az intézményét; mikor fotósorozatoktól akarja a kormány megvédeni a gyerekeket, ahelyett, hogy a szüleiknek adnák a döntés jogát; mikor a független sajtót a szuverenitás védelmében (wtf is that) ellehetetlenítik; mikor centivel mérik a könyvesbolt távolságát a templomtól, hogy tarthat-e olyan könyvet, mint a rendszer nem kíván.
Radnóti Miklós: Töredék
Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.
Oly korban éltem én e földön,
mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,
az áruló, a rabló volt a hős, –
s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,
már azt is gyűlölték, akár a pestisest.
Oly korban éltem én e földön,
mikor ki szót emelt, az bujhatott,
s rághatta szégyenében ökleit, –
az ország megvadult s egy rémes végzeten
vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.
Oly korban éltem én e földön,
mikor gyermeknek átok volt az anyja,
s az asszony boldog volt, ha elvetélt,
az élő írigylé a férges síri holtat,
míg habzott asztalán a sűrű méregoldat.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Oly korban éltem én e földön,
mikor a költő is csak hallgatott,
és várta, hogy talán megszólal ujra –
mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, –
a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
1944
Egy átlagos vasárnap a missziómon
Sokszor kérdezték már tőlem, hogy hova jártunk istentiszteletre a Templom téren. A válasz: a Templom téri misszió a saját egysége volt. Snow elnök az egyik moziteremben tartott egy tanítást az úrvacsora után, Winwood elnök idejében pedig a Joseph Smith Emléképület kápolnájában volt egy rövid úrvacsorai gyűlésünk. A közös mind a kettőben az volt, hogy piszok korán kezdődött, mert kilencre a Téren kellett lennünk. Mi a Téren voltunk, de rajtunk kívül kb. senki, így akinek éppen nem volt beosztott feladata, az általában a konyhában reggelizett, vagy valahol az egyéni tanulását végezte. Mivel mindig volt a közelben egy pár tucat Mormon könyve, ez nem volt nehéz. Volt egy kis házikönyvtárunk is, ahol sok egyházi könyv elérhető volt számunkra. Bár nem sokan használtuk, én a vasárnapi, és a csúcsidőszakokban a mindennapi tanulásom egy részét ott ejtettem meg. Hugh Nibley írásai, és a koordinátor szobában lévő nagy képes könyv a Mormon könyve mezo-amerikai gyökereit mutatta be, (John L. Sorenson: Images of Ancient America) voltak a kedvenc olvasmányaim.
Fél tíz körül kezdtek szivárogni az emberek, akik a Mormon Tabernákulum Kórus (mostani nevén a Tabernákulum Kórus a Templom Téren) heti rendes tévés közvetítésére érkeztek. Ha épp nem volt zászlórúdhoz beosztásunk a héten, akkor gyakran mi is bementünk meghallgatni a A Zene és az Élő Szó előadását. Volt, hogy akkor is, ha be voltunk osztva, csak akkor ahogy végzett a kórus, spuri volt a zászlórúdhoz, ahol a nap másik nagy látványossága zajlott: a templom téri nővérek szépen felsorakoztak, és sok-sok különböző nyelven üdvözölték a látogatókat a Templom téren, és meghívták őket, hogy vegyenek részt egy idegenvezetésen.
Nagyon.nagyon sokszor mondtam el ezt a szöveget így vasárnaponként, soha egy magyar sem jött oda hozzám. Ugyanezt a szöveget random időnként elmondtuk angolul vagy az anyanyelvünkön a hét többi napján is, és néha azért kicsit bolondoztunk is, és elmondtam, hogy a napi menü tökfőzelék fasírttal. Tudjátok milyen nehéz rendes tökhöz jutni Salt Lake-ben? Na, persze, hogy aznap sétált arra egy volt misszionárius, aki mint akit puskából lőttek ki suhant oda a zászlórúdhoz.
A kórus után a vasárnapok nem sokban tértek el a többi naptól, azt leszámítva, hogy a két étel- és üdítő-automatát pillanatok alatt lerabolták a misszionáriusok. Ebédre sokszor nem mentünk haza, vagy a különböző beosztások, vagy csak simán amiatt, hogy a társam meg én nem voltunk egyszerre szabadok. Ugyanúgy túrákat tartottunk, vagy visszahívtunk korábbi referálokat, mint a többi napon, de mégis különlegesebb hangulata volt a napnak. Vehettünk az úrvacsorából, akárhol is voltunk a téren, hallottuk a kórus felemelő zenéjét és a hozzá tartozó üzenetet Lloyd Newell tolmácsolásában, és újra és újra bizonyságunkat tehettük arról, hogy milyen áldásokat hoznak az Úrral kötött szövetségek. Az idős misszionáriusok gyakran hoztak sütit, vagy valami különleges édességet vasárnap, amit megosztottak az összes misszionáriussal, ami a délutánt tette különlegessé.
Este, természetesen, a hosszú nap végén mindenki fáradtan ért haza, és közös ima után időben bújt ágyba, mert várt ránk a következő nap.
25 éve Salt Lake City-ben
Pont 25 éve a mai napon bepakoltuk a csomagjainkat a mini-buszokba, és harmadszor, és eddig utoljára, megtettük a Provo-Salt Lake City utat. Végre vége volt az MTC-nek, öt hét után elbúcsúztunk a más lágotatóközpontba tartó társainktól, tanárainktól, a menzán Rékától, és nekivágtunk a Templom térnek. Nem a kispestinek, bár az is nagyon szép, hanem annak az egy háztömbnek, amiz egyház területileg legkisebb, kulturálisan legszínesebb missziója volt, és maradt mind a mai napig: a Utah Salt Lake City Temple Square missziónak.
Ahogy megérkeztünk, betereltek minket az északi látogatóközpontba, ahol mindegyikünkről készült egy fénykép a misszióelnökkel, és egy a cseretáblára, aztán bementünk egy terembe, ahol már ott vártak a trénereink.
Ima és néhány bátorító gondolat után Snow elnök bemutatta az új társakat egymásnak. Én szokás szerint rendkívül mázlista voltam, mert a lehető legjobb trénert kaptam, Sister Crespót. Crespo egy öt nyelven beszélő, megállíthatatlan, fantasztikus energiával rendelkező spanyol lány volt. Rendkívül intelligens, hatalmas bizonysággal, igazi perpetum mobile volt. Pont amire szükségem volt.
Pillanatokon belül a Tér közepén találtam magam, ahol gyors egymásutánban tartottunk két túrát. Crespo gondosan cserélgette, hogy melyikünk miről beszélt, és miután megállapította, hogy tudtam a túra szövegét, a második túránk után megkérdezte, hogy ott hagyhat-e, mert nagyon kellene spanyolos. Mondtam, hogy persze, majd maximum hozzácsapódok valakihez, de ez nem történt meg, mert ahogy bementem a látogatóközpontba, a pultnál álló sister megkérdezte: “Te vagy a magyar sister? Van egy magyar család, a Christus szobornál várnak.” Így történt, hogy az első napomon önállóan vezethettem egy idegenvezetést egy magyar családnak. Aznap még egy “magyar” túrám volt: egy magyar származású család fia készült az MTC-be, hogy utána Magyarországon szolgáljon.
Pumpkin Spice Szirup
Többen kérdezték, hogy hogyan készítem a Pumpkin Spice szirupomat.
Először is a fűszerkeverék receptje, amit a süteményekbe is teszek, természetesen mindent őrölve:
3 evőkanál fahéj
2 teáskanál gyömbér
2 teáskanál szerecsendió
1 teáskanál szegfűbors
1,5 teáskanál szegfűszeg
Ebből egy kis üvegre való lesz, jól záródó fűszertartóban elég sokáig megőrzi az aromáját.
Ebből készül a szirup:
2/3 csésze barnacukor
1/2 csésze kristálycukor
1 csésze víz keverékét felmelegítem, gyakran kavarva, forrás közeli hőmérsékletre, és hozzá adok 2 vagy 3 teáskanálnyit a fűszerkeverékből, és pár percig, sűrűn kavargatva összefőzöm a cukorsziruppal. Amikor már mindennek jó illata van, egy pelenkán vagy konyharuhán átszűröm a kész szirupot, egy üvegpalackba öntöm, és a hűtőben tárolom.
Csillagom, csillagom…
Az elmúlt 27 év során többször megfordultam Freibergben az adventi időszakban, és sok helyen láttam az erkélyekre kiakasztva egy érdekes csillagot. 26 ága volt, hol szögletes, hol kerek, vagy világított, vagy nem, de mind ugyanaz a minta volt. Nagyon megtetszett, és szerettem volna egyet én is itthonra. Kerestem a freibergi és a drezdai karácsonyi vásárban is, de nem leltem sehol. Itthon ,még csak hasonlót sem láttam, pedig szeretek kézműves vásárokba járni, és tagja vagyok a legnagyobb magyar kézműves karácsonyi csoportnak a Facebookon, de sehol semmi.
Már kezdtem feladni, hogy valaha is megtaláljam a csillagot, amikor valamelyik ismeretterjesztő csatornán láttam egy műsort a kereszténység történetéről, és pont a Morva testvérekről volt szó. Gondolom mindenki hallott már Comeniusról, aki Sárospatakon is tanított, és a mai napig tanítóképző viseli a nevét. Comenius az egyik püspöke volt a Morva testvéreknek, akik a 18. században, az ellenreformáció elől Szászországba menekültek, és ott telepedtek le. Az egyik iskolájukban geometriaórán kellett a diákoknak különböző formákat használva valamit alkotni. Így született meg a ma morva vagy herrnhuti csillagként ismert alakzat. Nem sokkal később a betlehemi csillag szimbólumaként kezdték el használni, amivel Advent kezdetétől vízkeresztig, a napkeleti bölcsek érkezéséig díszítették az otthonaikat és gyülekezeteiket. Milyen jó néha random műsorokat nézni!
Némi keresgélés után rátaláltam egy használható leírásra, és neki is estem egy prototípus elkészítésének… pár órával és egy csomó ragacsos papírfecnivel később megszületett az első csillagom.
Látszik, hogy vacak a ragasztóm, nem vagyok képes rendesen hajtogatni, a vágásról ne is essen szó, de azért… sikerült. Ez az első, de nem az utolsó!
Egy pár gondolat a Facebook háláról
Mivel az amerikai hálaadás novemberben van, a közösségi médiát, beleértve annak magyar szegmensét is, novemberben ellepik a bejegyzések, amelyek a posztoló háláját fejezik ki. És nekem ezzel problémám van. Több is.
- Az őszinteség hiánya. Azok az emberek, akik eddig egész évben csak panaszkodtak, hirtelen mindenért hálásak, beleértve azt is, ami miatt eddig, a bejegyzéseik alapján, szenvedtek.
- Csak november. Ez kéz a kézben megy az előző ponttal: valahogy csak. novemberben jön rá az emberekre, hogy mániákusan megosszák, hogy miért hálásak. De akkor minden nap.
- Hálának álcázott dicsekvés. Hálás vagyok az új iPhone-omért. Hálás vagyok azért, hogy eljöhettem Disney Worldbe. Ilyenek.
- A toxikus pozitivitás normalizálása.
Hogy ezek helyett minek örülnék?
Ha az emberek a mindennapjaikban tudnák megosztani az örömüket és hálájukat. Ha rendben lenne, ha novemberben is beszélnének a bánatukról és csalódásaikról is. Ha nem éreznénk, éreztetnénk másokkal, hogy ebben az időszakban csak a pozitív gondolatok és érzések a megengedettek, ha egészségesen állnánk hozzá ahhoz, hogy bizony ez az időszak sokaknak nehéz.
Igen, osszuk meg, miért vagyunk hálásak, de tegyük ezt akkor, amikor hálát érzünk, ne csak akkor, amikor épp divatos. Ne várjunk el másoktól hálát mindenért. Ne rejtsük el magunk elől sem a valós érzéseinket, csak mert november van, és ha kell, ha nem, pozitív bejegyzéseket kell írnunk.
Szóval, legyünk egész évben önmagunk.
November! (És egy Halloween recap)
Hihetetlen, hogy máris vége az októbernek! Hirtelen vége van a “Magyarországon nincs Halloween, Mindenszentek van!” hőbörgésnek, mintha a tegnapi nap meg sem történt volna. Pedig megtörtént, és az egyházközségünk fiataljai egy nagyszerű programot raktak össze nekünk! A kérésük az volt, hogy hozzunk az alkalomnak megfelelő finomságokat, és jobbnál jobb sütik kerültek az asztalra, Tami töltött tojásával az élen.
Az este a gyülekezeti házban elrejtett csokik megtalálásával kezdődött, amiben a fiataloknak előnye volt, mert ők rejtették el őket. Miután az összeset megtaláltuk, összegyűjtöttük, és szétosztottuk, kezdődtek a sorversenyek. A tökgurításnál püspöknek néha elakadt a lélegzete, amikor egyesek hajították a tököket. Szerencsére minden tök kibírta egyben, és nem kellett senkinek elsősegélyt nyújtania a tököknek.
A quiz és a szabadulószoba nem volt egyszerű, de tudomásom szerint mindenki kiszabadult. Közben a konyhában elkezdtük befalni a fenti sütiket. Egy angolórára járó hölgy csinálta a szellemes muffinokat, és nagyon finomak lettek. Azt azért be kell vallanom, hogy nem volt szívem megenni a kis szellemet!
Bár nagyon szeretem a Halloweent, nem szeretek boszorkának vagy egyéb ijesztő dolognak öltözni, így kék tündének öltöztem.
Nem sokkal a hazaérkezésem után beköszöntött a november. Megnéztem, hogy mennyi pumpkin spice szirupom maradt, és ellenőriztem, hogy van-e itthon mézeskalácsfűszer, mert valamikor, egy megállapítathatatlan pillanatban a tökfűszer mánia átcsap a mézeskalácsba, és attól kezdve csak az számít. Örömmel jelentem, megfelelő mennyiséggel rendelkezem, hogy elkezdődhessen a tél.
Cave Women
Sophie and I became cave women over the last weekend of August.
Sophie and I have been friends for about eight years now, and we don’t have nearly enough time to spend together, so we opted to run away to a weekend to Miskolc. It was Sophie’s first time, while I spent two weeks there every summer growing up. My mother was a Miskolc native, and I spent lots of time in Martintelep, then Mályi, Szirma, Szirmabesenyő, where my family moved over the years. Miskolc gave me magical childhood memories, and I was ready to share them with Sophie.
One of my favorite memories is of the cave baths in Miskolctapolca, going with my parents, and with my cousin and her parents when we were just little girls. The baths then were super simple, just the various pools in the caves, a couple of thermal pools in a more modern area, and a pool outside. It was very much an adventure for us, and we both loved it. Afterwards we would spend hours playing playing on the “boat swings”, and eating ice cream, while our parents had a beer and some quiet time as two then only children entertained each other. Dozing off on the bus on the way back to Búza tér was a great part of the day.
So I wanted to share this experience with Sophie. After some adventures losing and finding her phone, we headed out to Tapolca, and thanks to our Miskolc Pass we got a free 4-hour entry to the baths. Let me tell you, after two hours we were exhausted and ready for the next adventure! We really enjoyed the lazy river, and discovering the various areas of the bath. That lazy river is something wonderful!
The second day we went to Lillafüred, where we visited the Anna cave and saw some amazing and very unique stone formations, and enjoyed the coolness of the cave at 10 degrees! It was so refreshing after the 36 degrees in the city! Again, entry to the cave with the Miskolc Pass was free, and we really enjoyed learning new things… for free.
So This Woman 