Nemzeti ünnepünk margójára

Nem, nem mondanám, hogy büszke lennék arra, hogy magyar vagyok. Ez csak úgy megtörtént velem. Magyar anyanyelvű, az akkori Magyar Népköztársaság fővárosában élő, magyar állampolgárok gyermekeként, magam is magyar állampolgárként születtem. Én nem tettem ezért semmit. Nem az én érdemem. Még csak nem is a szüleimé. Sokkal inkább a két gyakorlatilag németajkú, cseh és dunai sváb dédanyámé, akik valamikor az első nagy világégés alatt úgy döntöttek, hogy magyarokká lesznek, és a gyermekeiket magyarnak nevelik. Meg hát ugye a dédapám, aki bár fiatalon elvesztette a látását, a Magyarországtól elcsatolt Vajdaságban tudatosan magyar anyanyelvűnek nevelte a két fiát – az előbb említett sváb feleséggel együtt.

Nekem nem kellett megküzdenem a kisebbségi léttel, és egy másik nyelv és kultúra fojtó ölelésében megmaradni magyarnak. Nem tudom, milyen az, amikor egyik helyen az a baj, hogy magyar az ember, a másikon pedig, hogy román, szlovák, jugó, vagy amit akarnak, csak mert egy érdekesen meghúzott határ másik oldalán születtem.

Le a kalapot előttetek, dédik, akik ezt a földet választottátok, és előttetek, határon túli magyarok, és azok előtt az Európában szétszóródott százezrek előtt is, akik ma Petőfit szavaltak a gyerekeikkel, és akik igyekeznek továbbadni az anyanyelvüket.

Nem attól lesz igazán magyar valaki, hogy hatalmas kokárdával vonul ki a programokra a mai napon. Attól, hogy őrzi a nyelvi és kulturális értékeinket, ismeri a magyar népzenét, népmeséket, a valódi népviseleteket, és megtiszteli a nyelvet azzal, hogy legalább megpróbál helyesen írni és beszélni.

Én itthon vagyok, és bár itt születtem, újra és újra meghoztam azt a döntést, hogy itt éljek. Újra és újra ezt a földet választottam.