I found hope

Two years ago in January I got a package from North Carolina. Inside there was hope.

For quite a while I was too afraid to wear this beautiful necklace, not to mention that my neck was (still is) too thick to wear the original chain. I kept it in my scriptures, trying to draw strength from it. It was a difficult time, grieving my mom, and being about ten days away from starting a new job that I wasn’t sure was really for me (thank you, F.Z. and the others for helping me learn new things!) and I was struggling with depression and anxiety. I had anything but hope. Every day my goal was to just get through the day, and then try to fall asleep, and just wait for the morning to come. It was a vicious circle. I had so much fear and so little hope, and I was just so lonely in the middle of the second COVID lock down. I was isolated from my church friends, and I had little to no contact with my former colleagues. But in that package there was hope.

As spring rolled around, I bought a new chain and started to wear my cute little pendant every day. Later on I added another reminder to it to be still. This necklace and three simple silver rings were the jewelry I usually wore, all being reminders that helped me redirect myself in times of high anxiety or hopelessness. Going to the Temple without my necklace gave me a minor panic attack, because it was the aid I could literally hang onto to remind myself what, or rather who the real source of my hope was. A painting by Kate Lee, also included in that package, showed it perfectly.

When in a Come, Follow Me session someone asked who Christ was, I wrote down my answer: the source of all my hope. He knows me, He knows my struggles, and He can give me a way to live without these one day. I know that, and I understand that, but being a very imperfect human being, I need a reminder for this. So when last week I realized that my necklace was not on me I panicked a little. How can I survive without hope 🤍? Well, as I was trying to calm down, I found my rings that had been missing for months, and then a delivery happened with a brand new ring… and then I asked the receptionist if anyone had turned in the remnants of my necklace… and someone did! I found hope!

Hope has been my driving force recently, and while I do have hope and faith in the future and in the gospel, these small tangible reminders can be important, but only as much as they don’t let me lose focus and value them more than what they symbolize for me: The eternal love of a perfect Savior who has experienced everything the human mind can, so we can have eternal life one day.

Vasárnapi gondolatok 2. – Tanárképzés

Szóval Kispesten szükség van arra, hogy a tanítóink ne csak szellemileg, de technikailag is tudják, hogy mit csinálnak, ezért minden hónap első vasárnapján tanárképzést tartunk a harmadik órában. Ehhez részben a régi, de nagyon jó könyvet, a Tanítás, nincs nagyobb elhívás G részében található tanfolyamot használjuk, természetesen a különböző változásokat figyelembe véve, és az A Szabadító módján tanítani odavágó részeivel kiegészítve.

Tegnap a nulladik alkalmat tartottuk, és megbeszéltük, hogy mire van szükségünk, és mit lehet várni a tanfolyamtól. A tanulási modellünkben a Pathwayben megszokott modellt szeretnénk használni, aminek egyik legfontosabb lépése az, hogy egymást tanítjuk.

Abban mindannyian egyetértettünk, hogy az egyházi tanító szerepe inkább moderátor mint előadó. Az ideális arány a tanító és az osztály aktív ideje között 30:70. Persze ez függ a témától és az osztálytól is.

Az első fontos pont az, hogy mindenki készüljön fel. Időben kommunikáljuk a tananyagot, és adjunk lehetőséget a tanulóknak a felkészülésre. Amennyiben ez nem történik meg, különböző technikákkal tudjuk mitigálni a helyzetet. Ezek majdnem mind a “ragadd meg Isten szavát” tantételhez kötődnek: mivel a tanításunkban nem a tankönyvet (vasárnapi iskola) vagy a beszédben lévő tantételt (Segítőegylet és Elder kvórum) tanítjuk, hanem a szentírást vagy az általános konferenciai beszédet, és ezekhez bátran visszanyúlhatunk, ha a tanulók felkészültsége hiányos. Fontos, hogy ne ragadjunk ki gondolatokat a szövegkörnyezetből ilyenkor, mert ez téves következtetésekhez, elgondolásokhoz vezethet.

Szintén fontos a biztonságos környezet kialakítása, ahol az osztály tagjai meg merik osztani a gondolataikat. Ebben a többi tanulónak és a tanítónak is fontos szerepe van. A kedves, barátságos kiigazítása az egetrengető butaságoknak a tanító dolga. Ebben segít, ha meg tudjuk ragadni. hogy hogyan jutott erre e következtetésre az adott testvér, és együtt kibontva átirányítjuk a gondolatot a helyes gondolatmenetbe.

Fontos, hogy tudjuk, hogy milyen forrásanyagból tanítunk! Vasárnapi iskolán nem a Családok és egyének számára készült útmutatót használjuk, hanem a Vasárnapi iskola számára írottat.

Az idő kezelése fontos feladat. Ahhoz, hogy a tanítás elérje a célját, folyamatosan kontrollálnunk kell a különböző témákra, pontokra szánt időt. Egy eleinte kellemetlen feladatunk tanítóként, hogy a beszélgetést a megfelelő időkeretben tartsuk. Nem mindenkinek van lehetősége mindenhez hozzászólni, de ezt időben kell tudniuk a testvéreknek. “Először Iván, aztán Bíborka, és Hortenzia néni, és megyünk tovább.” Bátorítsuk az osztály tagjait, hogy írják le a gondolataikat, akár sikerül megosztaniuk az órán, akár nem. Próbáljunk időben kezdeni, és időben végezni.

A tanfolyam alatt mindenkinek lehetősége van egy 7 perces tanítást tartani egy előre meghatározott témáról. Emlékeztetőnek lásd Lilla jegyzetét. Ahhoz, hogy a fontos gondolatok megmaradjanak, (és további Duck Man rajzok születhessenek) a kurzuson mindenkinek szüksége van egy füzetre és írószerre. Nem csak az órai munkához, hanem a házifeladatokhoz is szükség lesz ezekre.

A március 5-i órára a G rész 1. és 2. leckéjét kell átolvasni, illetve a hozzájuk tartozó fejezetekből csemegézhettek.

Vasárnapi gondolatok 1.

Ma böjti és bizonyságtételi gyűlésünk volt.

A nap fénypontja Théodore névadó áldása volt. A nagypapája ölében ülve nagyon jól viselkedett, amíg az édesapja megáldotta. Amúgy is jó gyerekek a nővérével, de kifejezetten rendes volt.

Az első bizonyságot a püspökünk tette, és felmerült a kérdés, hogy valóban tudjuk-e, amiről bizonyságot teszünk, és ha nem, milyen út vezethet a tudáshoz. Csak úgy nem tudhatjuk, de amikor a szentlélek bizonyságot tesz a dolgokról, (ahogy Brewster elder is mondta), akkor tudásra tehetünk szert, de ehhez meg kell tartanunk az Úrral kötött szövetségeinket.

Gabi vezérgondolata az volt, hogy Mennyei Atyánk azért szeret minket, akik vagyunk, nem pedig azért, amit csinálunk; nem kell nekünk sportbajnoknak vagy kitűnő tanulónak lennünk, hogy szeressen minket. Mennyei Atyánk valóban olyan, mint egy szerető szülő, aki örül annak, amit elérünk, de szeret anélkül is, és aggódva figyeli szárnypróbálgatásainkat, ahogy próbáljuk megtalálni az utunkat az életben. Lilla emlékeztetett minket arra, hogy Mennyei Atyánk szeretne, ha beszélgetnénk vele. Néha úgy érzem magam, mint a szófukar kamasz, aki minél kevesebb szótagban próbál kommunikálni a szüleivel. Ezen javítanom kell, és Lilla bizonysága jó buzdítás volt erre.

Az ima központi helyet tölt be az életemben, bár nem biztos, hogy olyan formálisan, ahogy illene. A reggel elkezdett beszélgetés az esti imával zárul, és közben folyamatosan zajlik, mint egy SMS beszélgetés a legjobb barátommal. Talán ez az, amire Krisztus gondolt, hogy soha ne szűnjünk meg imádkozni, és mindig imádságos szívvel legyünk. Lehet, hogy nem, de nekem ezt jelenti a leginkább. Így el tudom kerülni, hogy átcsapjak a szűkszavú kamaszba, és nyitva tartom egész nap a kommunikációs csatornát Mennyei Atyámmal.

Throw Back Thursday, The Piano Guys Edition

Spotify told me that I was in the top 5% of Piano Guy listeners. WoW. I’m fairly sure that 98% of my listening were from two songs, and the rest the Christmas playlist, that also has a ton of non-Christmas songs as well.

Before the pandemic, they had a concert in Budapest, and a good friend of mine (go listen to her music!) gifted me with a free ticket and meet and greet pass. We had a ton of fun at the concert, I totally adore her and her family. The mission president and the senior missionaries were all there, and we had wonderful seats, and…. It was just a great evening.

An equally great thing was the fireside at our stake center. As some people know, the Piano Guys are members of The Church of Jesus Christ of Latter-day Saints. We heard Al sing, and Jon Schmidt and Steven Sharp Nelson played some hymns for us, and they all gave short talks and shared their testimonies. It was an evening filled with the Spirit. Something Jon said has changed my way of studying the scriptures, and has improved my understanding of the gospel. I’m grateful that I had the opportunity a few years later to tell him of the change his testimony brought to mine!